Dolgos hétköznapok

2007 november 4. | Szerző: Teszterke |

A három keksznap után szinte lelkiismeret-furdalásom volt, amikor magamhoz vettem az első adag kefirt reggel. Aztán elhessegettem a gondolatot, hisz enni kell, és nem anorexiásmodell-létre gyúrok, pusztán egy egészséges és harmonikus állapotra.
De azért persze kicsit izgultam a másnapi mérlegelésen, hogy biztos többet mutat majd a csodagép. De láss csodát, nem! Hanem épp az ellenkezője, újabb mínusz egy kiló! Konkrétan ugrálni kezdtem a kezelőfülkében, és visítozni, mint Malacka a Micimackóból! És igen, igen és igen, mindezt úgy, hogy ettem, egyfolytában ettem, semmi szédelgős fejfájás, korgó gyomor. Sőt.
Komolyan én kérek elnézést, hogy ilyen dolgokat kell leírnom, de a tapasztalat az teljesen más megvilágításba helyezi az amúgy teljesen ésszerűen hangzó és egyszerű tényeket. Mert magamon tapasztalom, ha tele a has, bizony a kísértés nevű szörnyecske is elerőtlenedik. Az ingerek sokkal enyhébbek, vagy valójában el sem jutnak a tudatunkig. Nem zavar az asztalon hagyott fél tábla csokoládé, a kedvesünk által lelkesen majszolt szülinapi torta. Teli hassal ezek maximum halványan integetnek be a perifériás látásomon, és amint a tányér a mosogatóba kerül, ők is eltűnnek a látóteremből, mintha ott sem lettek volna.